Mit üzent nekem a Practical Magic 2?

Közel harminc év után tért vissza a Practical Magic világa a mozivászonra. Az Owens boszorkányokról szóló filmek első része Alice Hoffman azonos című regénye nyomán készült el 1998-ban. Akkoriban sokunk kislányként nézhette végig a varázserővel bíró nővérek történetét, akik szinte mindannyiunk szívébe belopták magukat. Együtt tudtunk érezni velük, szurkolhattunk nekik, miközben egy misztikus és kissé szétszórt, de annál összetartóbb család képe bontakozott ki előttünk. Ki ne akart volna akkoriban éjfélkor táncolni a bohókás nagynénikkel (ugyan akkor még „Midnight Margaritát” nem ihattunk), levendulát ültetni vagy bűbájjal keverni a kávéját? Így nem csoda, ha nagyon vártuk a második részt, amely az írónő „The Book of Magic” című könyve alapján valósult meg.

Ugyan a film a premiert követően számos kritikát kapott, én nem a filmkészítés szakmai szempontjai szerint igyekszem értékelni: számomra hozta azt, amit vártam. Nosztalgikus élményt nyújtott, ismét láthattam az Owens család világát, ráadásul a saját élethelyzetemre vonatkozóan is tudtam tanulságokat leszűrni. Íme néhány gondolat, ami megfogalmazódott bennem:

Ha elnyomod az erődet, az visszaüthet!

Azt hiszem, nőként a legtöbbünk elmondhatja magáról, hogy kiváló intuícióval rendelkezik. Ahogyan azt is, hogy hajlamos ezeket elnyomni. (De ne legyen igazam. Természetesen ez férfiakra is vonatkozhat, de én most mindezt női szemszögből írom.) Mintha a világ megtanította volna, hogy felejtsük el a „woo woo”-t, és hagyatkozzunk pusztán a racionalitásra a „gut feeling” helyett. Valóban, a józan észt sem érdemes elfelejteni, de azt hiszem, hogy sokan ismerjük azt, amikor a zsigereinkben érzünk valamit és habár nem tudunk rá magyarázatot adni, miként, mégis beigazolódik az, amit a megérzéseink súgtak.

Ahhoz, hogy még inkább meghallhassuk lelkünk üzeneteit és figyeljünk a zsigeri jelzésekre, fontos lenne, hogy minél jobban összhangban legyünk a testünkkel. A természetes ritmusunk azonban mintha el lenne nyomva a modern világ elvárásai miatt. Például, ha 9-től 5-ig dolgozunk és mindennap egyenletes teljesítményt kell nyújtanunk, könnyen lehet, hogy kevesebb hangsúlyt kap az, hogy a ciklusunkkal összhangban éljünk. Nem azt mondom, hogy ne lennénk képesek alkalmazkodni és teljesíteni, sőt, szerintem önmagunk elnyomásában sokan jeleskedünk. (Mindezt azért, hogy megfeleljünk egy olyan elvárásnak, ami valójában talán nem is belőlünk fakad.) Azonban lehet, hogy ára van annak, ha bele akarjuk passzírozni magunkat egy olyan keretbe, amely egész egyszerűen nem ránk van szabva. (És ez lehet, hogy valakinek nem a munkája, hanem egy kapcsolat vagy az a közeg, ahol nem nyilvánulhat meg úgy, ahogyan szeretne, ahol nem hallgatják meg.) Ha nem figyelünk oda arra, hogy visszatérjünk a belső iránytűnkhöz, akkor a véleményem szerint még az is előfordulhat, hogy egy testi tünet fog bennünket visszaterelni hozzá.

Kérhet segítséget egy boszorkány?

Nehezítheti az önfelvállalást és azt, hogy valaki támogatást kérjen, ha olyan tapasztalatai vannak, amelyekkel a társadalom nem tud mit kezdeni (például, ha olyan megélései vannak, hogy megálmodja a jövőt). Ilyenkor az illetőt egyenesen félelmetesnek vagy őrültnek bélyegezhetik. Így nem csoda, ha nem szívesen beszél minderről és inkább magában tartja az élményeit. Ennek azonban az a veszélye, hogy egyedül kell megküzdenie mindazzal, amit átélt és lehet, hogy segítséget sem kap, hiszen még kérni is fél. Ráadásul, ha mégis összeszedi a bátorságát, nem biztos, hogy olyan szakemberrel találja szemben magát, aki érdemben tud neki segíteni. Ugyan több szakértő foglalkozik a spiritualitás és a mentális egészség kapcsolatával, a spirituális krízis megértése és az érintettek megfelelő támogatása a mai napig akadályokba ütközhet. Sajnos magam is tapasztaltam azt, hogy bizonyos kérdésekben a hagyományos pszichológiai konzultáció nem, vagy csak részben segített. Volt, amikor úgy éreztem, hogy nem veszik elég komolyan a hozott témáimat vagy nem igazán tudtak velem mit kezdeni. (Ettől függetlenül hiszek a pszichológia fontosságában és abban, hogy a terápia bizonyos élethelyzetekben szükséges lehet.) Előrelépésnek tűnik számomra, hogy a transzperszonális és az integrál szemléletű pszichológia is foglalkozik azzal, hogy megkülönböztesse a spirituális élményeket a pszichés betegségektől. (A helyzetet nehezíti, hogy a kettő együtt is jelen lehet.) Hogy hova fordulhat segítségért egy „boszorkány”, külön cikket érdemelne, hiszen a téma ennél jóval összetettebb, mindenesetre nem egyszerű azok helyzete, akik különböző spirituális megélésekkel igyekeznek válaszokat találni. Így könnyen az lehet az érzésük, hogy egyetlen megoldás maradt: ha csendben maradnak és elnyomják az erejüket.

De mi a hallgatás ára? (Spoilerveszély!)

A Practical Magic 2-ben Sally Owens elnyomja a képességeit. Haragszik a mágiára és fél tőle (ami a vele történtek után teljesen érthető). Azonban úgy tűnik, hogy a varázslatot nem lehet csak úgy kitörölni az életéből. Dühkitörései közben nem csupán ő, de gyakran a szekrényajtó üvegei is felrobbannak, ráadásul már-már kényszeresnek tűnő viselkedést mutat. Úgy tűnik, mindennek rendezettnek kell lennie. Sally mindent kontrollálni akar, egyfajta védekezésként, azonban éppen az robban ki belőle, amit elfojtani igyekszik. Arról nem is beszélve, hogy nem csupán a saját képességeit nyomja el: a külvilágot is irányítani akarja. Kitörli gyermekei mágiával kapcsolatos emlékeit és úgy dönt, nem beszél nekik a varázslatról. Ezért a lányok úgy nőnek fel, hogy mit sem sejtenek arról, hogy ők boszorkányok. Sally ezzel az egész család felett kontrollt gyakorol: egyrészt a lányait megfosztja saját képességeik megismerésétől, valódi énjüktől és felmenőik történetétől; másrészt mindenkit megkér, hogy tartsák titokban az igazságot. Habár ezzel igyekszik védeni a gyerekeit és önmagát, kiderül, hogy a valóság előbb-utóbb felszínre tör. A benne lévő erő nem hagyja magát végleg elnyomni, ráadásul a múlt titkai is utolérik a családod.

A hétköznapi életben is gyakran tapasztalhatjuk, hogy minél inkább igyekszünk valamit a szőnyeg alá söpörni, az annál inkább nyomni fog belülről. Egyre kényelmetlenebbé válhat cipelni a terhet, ha nem nézünk szembe vele. Véleményem szerint, amint ez megtörténik, lehetőségünk nyílik a változásra, addig inkább csak elfojtásról beszélhetünk. A családállítás szemszögéből nézve pedig az ősök történetei is hathatnak ránk: egy minta akár egészen addig ismétlődhet, míg valaki meg nem állítja. A családi múltból fakadó dinamika akkor is hatással lehet egy utódra, ha ő maga nem ismeri az ősei életét: erre emlékeztettek a Kylie Owensszel történtek is. Hiszen a fiatal nő mit sem sejtett arról, hogy felmenőjét megégették, ennek ellenére majdnem ő is egy máglyán vált áldozattá. Arról nem is beszélve, hogy mit hagyott még rájuk az ősük.

A képességeid irigységet szülhetnek

Sokan találkozhattunk már azzal, hogy ha elérünk valamit, akkor jönnek azok, akik a legszívesebben elvennék tőlünk az eredményeinket. Hasonlóképp volt ezzel a főszereplő család egyik rokona, aki a fejébe vette, hogy neki is jár a varázserő, hiszen ő is Owens-leszármazott. S habár végtelenül szomorú lehet azzal együtt élni, hogy ő valamit nem örökölt, amit a többiek igen, cseppet sem erkölcsös ezt erőszakkal elvenni a másiktól. Márpedig Tom épp ezt tervezte, ahelyett, hogy elfogadta volna önmagát olyannak, amilyen. A való életben talán más formában találkozunk „Tomokkal”. Lehet, hogy kibeszélnek a munkahelyünkön vagy éppen burkolt célzásokkal próbálnak visszarántani bennünket a céljainktól „jóakaróink”. Mindez azonban épp elég ok lehet arra, hogy sokan úgy döntsenek: megtartják maguknak a sikereiket. Sőt, szabotálhatják saját terveiket is csak azért, hogy ne lógjanak ki a sorból és ne kerüljenek a célkeresztbe. Ilyenkor akár családi minták is bekapcsolhatnak: tudattalanul akár olyanformán is lojálisak lehetünk a családtagjainkhoz, hogy félünk sikeresebbek lenni náluk. Megjelenhet a kérdés: ha nekünk sikerül az, ami nekik nem, szeretni fognak-e még? Hozzájuk fogunk-e tartozni? A filmben végül az önelnyomás nem jelentett megoldást és feltételezem, hogy az életben sem érdemes azért megállni az álmaink felé vezető úton, mert attól tartunk, hogy „mit szólnak majd mások”.

A szeretet mindenek felett áll

A nővérek egymás iránt érzett szeretete és lojalitása végül megmentette a helyzetet. Számomra a film egyik fő üzenete az volt, hogy ne féljünk segítséget kérni olyanoktól, akikben megbízunk. És az is, hogy néha igazán hálásak lehetünk azokért, akik minden helyzetben mellettünk állnak. Másrészt az fogalmazódott meg bennem, hogy számos helyzetre lehet megoldás, ha időben lépünk és igyekszünk a dolgok mélyére nézni, hogy aztán megoldhassuk azokat.