Rólam

Az önfejlesztés és a kreativitás mindig fontos része volt az életemnek. Megtapasztaltam, hogy alkotás közben közelebb kerülhetek önmagamhoz. Ahogyan azt is, hogy milyen, amikor a belső történeteinkre hallgatunk és figyelünk testünk, illetve lelkünk üzeneteire – és azt is, hogy milyen, amikor nem.

Rájöttem, ha nem figyelek oda ezekre a jelzésekre, akkor könnyen tévútra vihetem magam. Azt vettem észre, hogy hónapról-hónapra a különböző egészségügyi intézményekben ülök, miközben a leleteimmel teli „akta” csak vastagodott. Habár egész fiatal korom óta foglalkoztat az önfejlesztés, rá kellett eszmélnem, hogy ideje még mélyebb önvizsgálatot tartani és őszintén megválaszolni magamnak, hogy mit akarok az élettől és milyen emberré szeretnék válni. Úgy éreztem, hogy a testem jelez és ideje meghallgatni, hogy mit mond.

Hatalmas ereje van a történeteknek, és nem mindegy, mit mesélünk önmagunknak önmagunkról.

Feltettem magamnak a kérdéseket: mi az, ami miatt szerettem a korábbi munkáimat? Miért írok gyerekkorom óta? Miért akartam újságíró és szerkesztő-riporter lenni? Mit akarok üzenni? Habár a válaszok többrétűek és néhány mondat nem lenne elég a kifejtésre, arra jutottam, hogy van valami, ami egyre inkább körvonalazódik előttem, és ami mindegyik munkámban és tanulmányomban közös pont: szeretnék olyan történeteket bemutatni, amelyek adnak valamit az embereknek, amelyek elgondolkodtatnak. Legyen szó az általam írt mesékről, versekről, újságcikkekről vagy televíziós riportokról. Utóbbiak esetében mindig azt szerettem a leginkább, amikor olyasmit mutathattam be, ami valóban inspiráló, például amikor egy anyuka szívügyeként tesz a gyerekek fejlődéséért, vagy amikor egy nővér a veséjét adja testvére életéért. Szerettem, amikor sikeres emberek a valóra vált álmaikról mesélnek, ha láthattam az örömöt egy éremmel hazatért világbajnok sportoló arcán. Ezek olyan pillanatok, amelyeket talán nem lehet szavakkal átadni, az ember mégis megpróbálja közvetíteni az élményt. Embertől-emberig.